Az első ellenállás (avagy babadac)

A HELYZETRŐL...

Nem sokkal múlt 9 hónapos a babám, amikor számomra teljesen váratlanul nehéz napok köszöntöttek ránk. Az angyali babácska, aki azelőtt teljesen elfogadta az irányításomat, hirtelen féktelen üvöltésben tört ki, ha kivettem egy tárgyat a kezéből, számára alkalmatlan időpontban akartam pelenkázni (azaz bármikor), nem engedtem egy-egy tárgy közelébe, nem engedtem felállni a babakocsiban stb. Teljesen nekikeseredve, torkaszakadtából üvöltött, ha nem teljesült valamilyen kívánsága - és ehhez pár nap után nekem is kedvem lett volna. "Mi lett az én jó természetű gyermekemből?! Biztosan elrontottam valamit, túl szabadon engedtem születése óta, máris elkapattam..."

Egy héten belül kiderült, hogy egy cipőben járunk a hasonló korú babás ismerősökkel, és a helyzet kezelése kb. mindenkinek nehézséget okoz. Majd egy hét múlva rábukkantam a Kismama magazin A baba első éve c. különszámában az alábbi cikkre:

Fejlődés 9-10. hónap: Ez már az első hiszti?

"Most kerül igazán nehéz helyzetbe a baba. Eddig mindenki örömmel fogadta, ha valami újdonsággal rukkolt elő: amikor megfordult, felült, játszani kezdett. De most mászik és kapaszkodva feláll, eléri a 'tilos tárgyakat', egyre-másra ezt hallja: nem szabad, nem szabad! Eddig meg volt győződve arról, hogy a szüleivel egyet gondolnak, egy a céljuk. Hatalmas csalódás számára , hogy ez bizonyos helyzetekben nincs így. Itt az első igazi viszályok ideje, amikor a legmegértőbb és legkiegyensúlyozottabb szülők is képesek igazán megharagudni a babára. Nem csoda, ha a kicsi időnként kétségbeesve sírva fakad, ha korlátozzák."

...és KEZELÉSÉRŐL

Én kezdőként tanácstalanul néztem szembe a jelenséggel. Azt tudtam, hogy nem szeretnék állandó akarati harcot vívni, pláne kihasználni a helyzeti előnyömet, és legyűrni a baba akaratát. Az állandó elégedetlen ordítás elég frusztráló. El lehet ezt valahogy kerülni? Illetve hogyan lehet pozitívan kezelni, hogy a gyermek személyiségére fejlesztően hasson? Alább néhány meggondolás, egy havi kísérletezés eredményei. (Az a gyanúm, hogy ez nem az utolsó poszt lesz ebben a témában.)

Hol húzzuk meg a határt?

Az ötletet egy barátnőmtől hallottam: csak olyankor tiltsak, amikor tényleg a baba érdekeiről, védelméről van szó (pl. konnenktor elkerülése, cipőtalp nyalogatása, üvegpoharak földhöz verése stb.). Így lesz ereje a szavaimnak. Ellenben, ha a saját kényelmem miatt lépten-nyomon falakat állítok, a kicsi besokall, és nem tudja majd megkülönböztetni a szükséges és az önkényes korlátot (így mindkettőt át-átlépi).

Első reakcióm az volt: na jó-jó, de én is ember vagyok, vannak határaim. Pl. nincs kedvem naponta többször visszapakolni a pelenkákat a polcra. Valahogy mégis túlléptem az első ellenállásomon, és ráhagytam egy-két veszélytelen dolgot a babára (pl. gátregeneráló permet megragadása és kicipelés a nappaliba). Az ordítás még aznap délután alábbhagyott.

Ez az elv azért is bevált, mert hamar rájöttem, hol korlátozom a kicsit túlzó mértékben - túlféltésből, kényelmességből, vagy saját korlátaim miatt. És én még figyelek is rá... Van egy eset, ami nem megy ki a fejemből: az utca túloldalán egy kétéveske szaladt, aki után a nagymamája a következőket kiáltotta: " Ne szaladj annyira, hallod!? Meg fog állni a szíved!" Éljen az NLP!

Szóhasználat

A másik elv, amit alkalmazni próbáltam, a "nem" szó minél ritkább használata. Egyrészt hasonló okból, mint az előbb: hogy legyen ereje, amikor mondom. Másrészt a gyerekek hajlamosak a tiltásból (pl. "Ne szaladj!") a cselekvést kihallani (="Szaladj!"), és kedvet kapnak hozzá. Dacos gyerekeknél a "nem" olaj a tűzre. Ezért szinte a kezdetektől fogva próbáltam a tiltás helyett a kívánt cselekvést megfogalmazni ('Finoman!', 'Azt hagyjad!', 'Az a vécékefe, azt a vécében használjuk!'). Persze, a "nem" helyett hamar rátaláltam a "na-na" kifejezésre, amivel kifejezésre juttattam a szándékom. Nehéz "nem" nélkül élni. :)

A frusztráció kezelése

Nem is tudom, kinek a frusztrációjáról írok. :) Egyfelől természetes helyzet, hogy a feszültség, amit a babában a kielégületlen vágy, akarat kelt, frusztrálja őt. És az is természetes, hogy ezt kifejezi - csak néha nagyon idegesítő. Sokszor el kellett ismételnem magamnak, hogy a határok megismerése fontos a gyermeknek, az én dolgom, hogy a lehető legszelídebben és türelmesebben vezessem át ezen a folyamaton. A picinek meg kell tanulnia kezelni a vágyai miatt benne keletkező feszültséget - ez az emberi lét velejárója. A legfőbb, amit szülőként el akarok kerülni, hogy a gyermekem úgy érezze, hogy ő rossz, mert dühös. A másik pedig a mini-uralkodó nevelése. (Saját tapasztalatból tudom, hogy egy ilyen helyzettől a szülő és a gyerek egyaránt szenved.) E témában lásd még: http://www.kismamablog.hu/gyermekneveles/a-baba-szemelyisegenek-fejlodese (a 2. életévnél leírtakat)

Önképzés szülőknek

Elég hamar ráéreztem, hogy kritikus ponthoz érkeztünk a gyermekemmel, és az egész helyzet kezelésén valahol lemérettetik az én türelemre, szeretetre való képességem. (Pláne, hogy az én neveltetésemben talán ez volt a legkritikusabb terület.) Nagyon jó iskolázás, gyakorlati tesztekkel: Képes vagyok-e higgadt nyugalommal, következetesen kijelölni a határokat? Képes vagyok-e türelmesen, szelíden betartatni azokat? Hogyan fogom mindezt véghez vinni?

Néhány gyakorlati ötlet

A súrlódások csökkentésére az alábbi eszközöket használtam (néhány csak ideig-óráig válik be, de addig sokat segít):

• Elcseréltem a megszerzett tárgyat egy másik ártalmatlanra (esetleg az ártalmatlant reklámoztam előtte egy kicsit).
• Eltereltem a figyelmét azzal, hogy valamilyen érdekes tevékenységbe kezdtem (pl. amikor toporzékolt, hogy becsuktam az orra előtt a szennyes edényekkel teli mosógépet, gyorsan nekiálltam borsót fejteni; a babakocsiba való beszállásnál a karfán egy fonott koszorút szoktam pörgetni és énekelek).
• Pozitív dolgokat tanítottam a babának, pl. a növényeket megtanultuk simogatni (tépkedés helyett).
• Megtanítottam neki a "visszatesszük" kifejezést, és hagytam, hogy ő csinálja a szétpakolás befejeztével (erre elég jól rákapott).
• Verbálisan megindokoltam neki, hogy miért szeretném így és így (a rövid, egyszerű magyarázat lefoglalja a figyelmét, és előbb-utóbb talán meg is érti majd).
• Megkértem, hogy csináljon meg dolgokat ("Segítesz nekem? Visszateszed?") Ez tényleg igazi kérés volt, semmilyen negatív következménnyel, ha nem teljesítette, mert nem volt kedve.
• Felajánlottam neki 2 döntési lehetőséget ("Ezt az ajtót most becsukjuk. Te szeretnéd becsukni, vagy én csukjam be?") - ez inkább 1,5-2 éves kortól alkalmazható, de meglepő módon néha az egy év alatti babával is bejött, akitől még nem vártam, hogy megértse a dolgot.

Szokás a baba elől elpakolni mindent, hogy amit csak elér, azt legyen neki szabad. Ez hasznos stratégia, így a picit nem frusztrálja állandóan az orra előtt lebegő tiltott gyümölcs. Ugyanakkor nem minden lakásban lehet mindent megoldani, és abban sem vagyok biztos , hogy a teljesen "steril" környezet célravezető, mert ezzel csak kikerüljük a konfliktushelyzetet.

Nálunk hasznosabbnak bizonyult az a hozzáállás, hogy a baba természetes felfedezési kedvébe csak szükség esetén avatkozom bele, és a kezdetektől próbálok együttműködést kialakítani a lakás épségének és rendjének fenntartásában. (Menedzsment tréningeken ezt "delegáló, bevonó vezetés" címén tanítják - sokszor hatékonyabb, mint a kontrolláló vezetés.) Több helyen olvastam, hogy a kisgyermek szeret utánozni, együttműködni, mindenféle közös tevékenység - így kezdtünk el közösen rendet rakni, pelust teregetni. Nem mindig egyeztek persze az elképzeléseink, de ilyenkor hagytam, hadd élje ki magát a tevékenységben, ebben nekem is sok örömem tellett. (De jó, hogy egy gyerekkel ráérek várni! A másodiknál abban reménykedem, hogy már rutinosabb leszek...)

Előrelátás

Az első gyermeknél többnyire még magunk sem vagyunk tisztában az egyes dolgok lehetséges következményeivel. Ugyanakkor fontos meggondolni, mi hová vezet hosszú távon, és úgy megfogalmazni a magunk számára, mit engedünk meg, mit nem ('támogatom-tűröm-tiltom' kategóriák).

Saját példa: 7 hónaposan nagyon jó játék volt a babzsákok kidobálása az etetőszékből, 10 hónaposan a saját kanalát dobta le, rajta az étellel. Nem saját példa: egy édesanya megtanította a csemetéjét fejest ugrani a medence lépcsőjéről, amit utána a kis másfél éves szárazon is kipróbált a lakásban... szerencsére komolyabb sérülés nélkül.

Szilárd határtok, következetesség

Néhány baklövésem korrigálása kapcsán arra a felismerésre is eljutottam, hogy nem a határokkal van a baj, hanem azzal, ha azok ingatagok. Ha egyszer meghúztunk egy határt, akkor illik szilárdan képviselni azt - ami szerintem kritikus pont a nevelésben. Sokszor elég fárasztó betartatni a határokat, pl. huszonharmadszor is visszatenni a napsapkát a kicsi fejére.

És persze az egész erőfeszítésünk csak akkor ér valamit, ha a határokat illetően egyetértésben vagyunk a párunkkal, és egymást kölcsönösen támogatjuk a betartatásukban. Ha az egyik szülő engedékenyebb (pl. kislánya által kenyérre kent apuka, határozatlan anyuka), a gyermek gyorsan megtanulja kijátszani egymás ellen a szüleit, és mindig az engedékenyebbhez fordul kéréseivel, a szigorúbbat esetleg elutasítja. Ráadásul még bizonytalanul is érezheti magát a világban, hiszen különböző engedélyeket kap azoktól, akiket szeret és tisztel. A gyermeknevelés kiváló csapatépítő tevékenység.

Kívánok mindenkinek sok türelmet, kitartást ehhez az időszakhoz - és az utána következőkhöz!